Reflectorblog - BDSM blog igényeseknek

A nevem Zsófia, 26 éves vagyok és rabnő, egy
mazochista ribanc. Elmondom, hogyan is váltam
azzá. Három éve kezdődött, egy nyári este. Hazafelé
tartottam munka után. Aznap sokáig dolgoztam,
mert másnaptól háromhetes szabadságra mentem,
így már elég késő volt, sötétedett, de az utcai
világítás még nem működött. Pár sarokra voltam már
csak otthonról (pontosabban az albérletemtől),
amikor a sötét járdán megbotlottam. Éppen egy autó
mellett, melynek csomagtartójában egy férfi
matatott. Majdnem hasra estem, de valaki hátulról
elkapott.
Ám nem segítő szándékkal: egy
büdös rongyot szorított
arcomhoz, amitől pillanatok alatt
elvesztettem az eszméletemet.
Amikor magamhoz tértem, nem
tudtam, hol vagyok, ám bizonyos
jelekből arra következtettem,
hogy egy mozgó autó hátsó
ülésén fekszem. Kinyitottam a szemem, de semmit
nem láttam, valami zsákszerűség volt a fejemre
húzva. Próbáltam megmozdulni, de lábam össze volt
kötözve, és kezem is hátra volt bilincselve.
Megszólalni sem tudtam: számat egy erős
ragtapaszcsík zárta le. Csak egy nyögésre telt
erőmből, ám aki a kocsit vezette, meghallotta, mert
hirtelen megállt az autó, és én ismét éreztem a
büdöset.
Megint elájultam. Még egyszer magamhoz tértem a
kocsiban, de elrablóm ismét elkábított. Amikor
harmadszor is feleszméltem, már nem voltam
megkötözve, fejemen sem volt semmi, szám se volt
leragasztva. Teljesen sötét volt, csak valahol a fejem
felett világított egy vörös pont. Amikor kicsit
megmozdultam, észrevettem egy másikat is.
Füleltem, de teljes csend vett körül. Fogalmam sem
volt, hol is lehetek. Arra hamar rájöttem, hogy egy
kis szobában, pontosabban cellában fekszem egy
szalmazsákon. Azt is kiderítettem, hogy az a másik
piros pont egy WC - kagyló felett világít.
A kagylón nem volt ülőke, csak a csupasz csészére
lehetett ülni. A WC mellett egy falikútból tudtam
langyos, állott vizet ereszteni, hogy ihassak és
valamennyire tisztálkodhassak. Könnyű nyári
szandálom nem volt rajtam, és hiányzott órám meg
nyakláncom is. Táskám sem volt sehol, ugyanakkor
ruhám érintetlen volt, és amennyire meg tudtam
állapítani, meg sem erőszakoltak, miközben nem
voltam magamnál. Nem tudtam mire vélni az
egészet. A süket sötétben lassan elvesztettem az
időérzékemet. Egyre éhesebb lettem, és egyre
gyengültem.
Lassan már ahhoz is alig volt erőm, hogy igyam a
falikútból, hogy használjam a WC - t. Szinte
állandóan a szalmazsákon feküdtem, és vagy
aludtam, vagy valami félálom - félébrenlét
állapotban lebegtem. Fogalmam sincs, mennyi idő
telt el így, amikor valamire felriadtam. Éles fény
vágott a szemembe, amely egy lerácsozott
ajtónyílásból jött. Egy ajtóból, ami addig nem
létezett. A vakítófénytől nem láttam, ki áll vagy kik
állnak mögötte. Csak egy férfihangot hallottam,
amely szenvtelenül elmondta, ki is vagyok, majd
közölte, hogy itt senki nem tud rámtalálni, de keresni
sem fognak, mert munkahelyemről kiléptem, és
albérletemet is felmondtam.
És nincs sem rokonom, sem olyan ismerősöm, akinek
hiányoznék. Amit rólam elmondott, az utolsó szóig
igaz volt, így azonnal elhittem, hogy nincs már sem
munkahelyem, sem otthonom. A Hang ezután így
folytatta: - Azért kerültél ide, hogy a szolgám légy. A
rabnőm, aki minden parancsomat azonnal,
gondolkodás nélkül teljesíti, akinek nincs akarata, aki
csupán azért létezik, hogy mindenben kedvemben
járjon. Akit a legkisebb hibáért is megbüntetek,
akinek minden porcikája az enyém. Elképesztett,
amit hallottam, de még nem volt vége.
- Nem kell azonnal válaszolnod, gondolkozhatsz
rajta. Most itthagylak, és majd visszajövök a
válaszért. Ha elutasítod, akkor itt maradsz, és ez az
ajtó soha többé nem nyílik ki; ha beleegyezel, akkor
eltűnik a rács és kijöhetsz, de attól fogva csak azt
teheted, amire parancsot vagy engedélyt kapsz. A
Hang elhallgatott, a fény kialudt, valami kis zajt
hallottam. Mire odamásztam az ajtóhoz, már ismét
csak a hideg betont tapintottam a nyílás helyén.
Visszafeküdtem a szalmazsákra, és gondolkodni
kezdtem.
Tudtam, hogy az utolsó mondat azt jelenti: ha
elutasítom, ebben a cellában fogok elpusztulni,
méghozzá kínosan lassú éhhalállal. Ha viszont
elfogadom, akkor talán életem végéig ki leszek
szolgáltatva valakinek, akiről nem tudok semmit, de
minden bizonnyal egy szadista, pszichopata őrült.
Nem tudtam dönteni. Egészen addig nem tudtam
dönteni, amíg megint az éles, vakító fényre nem
riadtam. Tudtam, hogy itt a döntés pillanata, és a
Hang ezt meg is erősítette: - Nos, leszel a rabnőm?
Csak egy fél másodpercig haboztam.
Addig, amíg valami fel nem kiáltott bennem: ÉLNI!
Élni akarok, mindegy hogy hogyan, de élni! - Igen, a
rabnője leszek